Találkozás - írta: Kellion (Túlélők Földje novella)

Komoran lépdelt. Mostanában ritkán volt jó kedve. Csak akkor tudta igazán jól érezni magát, amikor a barátaival volt együtt. Hárman, a sorstársak - mindannyiuk szívét hasonló bánat nyomta. Most útban a fogadó felé is csak rá gondolt, miközben szórakozottan nézelődött. Egyszer csak megdobbant a szíve: talán Ő? De ez csak futó gondolat volt - jobban megnézve a lányt már látta, még csak nem is hasonlít rá. Igaz, a megpillantott nő is egyfolytában mosolyog úgy, ahogy az elf fiú szíve vágya. De ez a mosoly meg sem közelíti azt a másikat. Míg ezen gondolkodott, a még mindig vigyorgó lány egyre közeledett. Hirtelen ráncok jelentek meg az elf homlokán, megpillantva a nő istenének szimbólumát, a kacsintgató szemet. Az eddig lazán a teste mellett lóbált fegyverét egyre görcsösebben markolta. Mire a lány elé ért, homloka szinte már négyzetrácsos volt, két szemöldöke pedig rosszkedvű V-t formázott. A lány nem vette észre - vagy nem akarta észrevenni - a gyanús jeleket, és szinte már nevetve szólította meg:

- Szia én... - az elf azonban a szavába vágott. Hangja halk volt, de olyan élesen, hidegen mondta a szavakat, hogy a lánynak lehervadt az arcáról a mosoly.

- Ne szólj hozzám te hülye tyúk, mert csomót kötök a nyelvedre!

A lány először megdöbbent, majd vette a lapot. Édes arcocskája előbb elsápadt, majd vérvörössé vált:

- Mindig ugyanaz a nóta! Hát már mindenki sajnálja tőlünk azt az egy-két vackot, amit elkérünk? Már a nemes tündék is ilyen fukarak lettek?

Ezzel villámló szemekkel, választ nem is várva elrohant. A fiú még sokáig nézett utána, és kifejezetten vacakul érezte magát. Egyáltalán nem volt fukar. Régebben - nem is egyszer - megesett már vele, hogy elkértek tőle ezt-azt. De most nem erről volt szó, nem a bűvölés miatt haragudott meg a lányra. Hanem az istene miatt: Ó Elenios, átkozott szerelem balga istennője!